Új projekt...

Hey everyone!
Na tehát, mihelyst leérettségiztem angolból, új projekt indul! :)
Bár lehet, hogy kicsit késni fog, és eddig szórakoztatlak egyéb mással-novellával, de egy korábbi regényem fejezeteit fogom átszerkeszteni és feltölteni ^^
Ennek kicsit bonyolult világa van, ugyanis magába foglalja egy egyénileg kreált fajomat, akikről fog szólni a történet, kicsit önző módon, de belefoglalja a vámpírokat, boszorkányokat, és egyéb más teremtményeket. Tudom, nem mindenki szereti a vámpíros történeteket - én sem. Így átformált olyanra, amilyenre már nem igazán zavart és amelyhez még alapot is találtam a neten ^^ Nem kell egy nagyon nagy hűbelebummra gondolni, csak egy korábbi bolyongásom szüleménye ez az aprócska átértelmezés :)
Remélem majd tetszeni fog! ^^
Lizi

Heló!
Szóval. Tényleg úgy volt, hogy fogok írni, csak az ihletem megöléséről úgy... tettek a körülöttem lévő emberek meg a suli is, és így nem hogy kitalálni valamit, írni sem nagyon tudtam. Majd megpróbálok összehozni valamit azoknak akik olvassak még ezt a blogot (nem hinném, hogy sokan volnátok, de én remekül elbeszélgettek itt magamban xD). És ki is kéne találnom valamit szerepjátékhoz (egy jelmondatot kéne kreálnom a családomnak... amivel már három kemény hónapja szenvedek...). Na, ja, most valahogy semmi sem megy. De a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. feltéve,ha az aljára jutottál.
Mindegy, nem kesergek többet, úgy sincs sok értelme.
További szép napot :)

Heló, heló!

Na szóval...
Igen tudom, nem járok fel blogra olyan gyakran mint ígértem (vagy nem ígértem? who knows... már nem emlékszek ><), dee, hamarosan lehet (hogyha a béta is jól fog menni), hogy jövök egy novellával.
Ez szerintem másabb, mint az előzőek, de ezt inkább döntsétek el ti. Személy szerint nekem hiányzik belőle egy kicsit több fantasy elem és titokzatosság (én hiányolom az ilyesmit na...), ezért véleményem szerint egyszerűbb írásaim közé sorolható.
Remélem azért nem lesz annyira szörnyű :3
Hamarosan jelentkezek^^

(: Lizi :)

Helló mindenkinek!

Az utóbbi időben nem jelentkeztem, igazság szerint nem volt se ihletem, se affinitásom, hogy feljöjjek a blogra ><

Sajnos (vagy nem oly sajnálatos módon) most sem egy saját művel érkeztem, hanem kedves párom egyik új szerzeményével, mely (kérésemre) nekem készült, és személy szerint nagyon tetszik.

Bár csak egy egyszerű kis novella, engem meghatott és megragadott a stílus és a cselekmény, ajánlom mindenkinek, aki szereti a fantasyt!

Igazán nem is tudom mit mondhatnék... zavarban vagyok >///////////<

Gratulálok a mű szerzőjének a gyönyörű irományért és remélem továbbra is tovább fogja folytatni írói pályáját! :D

Nagyon köszönöm, kedvesem!

A történethez vezető link:
http://nevtelenkonyvtar.blogspot.hu/2013/08/yvienert-avagy-vegre-megint-hasznalom.html

Névtelen

Megérkeztem.

Előttem ott hullámzott a nagynak nem épp mondható tavacska, ami így is akkora volt, mint a házunk alapterülete kétszer. Egy kisebb rét legszélén terült el, nyugodtan, csöndben. Nem zavarta semmi a holdvilágos éjszaka csendjét, csak néha neszező lépteim zaja.

Ahogy egyre közelebb értem a tóhoz, minden egyes kis hullám részletesen csillogott előttem. Finoman, egészen enyhén, a tó közepéből kiindulva egy kis „kiemelkedés” körözni kezdett csiga alakot leírva, egyre nagyobb fodrokat csalogatva a selyem vízre. Majd kiemelkedett belőle.

Szó szerint, egy farkas ugrott ki a vízből. De ez nem egy élő, hús-vér farkas volt. Csak egy másolat. Egy másolat, mégis, tele életkedvvel, vidámsággal és energiával. Egy víz-farkas. Mintha csak a Teremtő a folyadékot vette volna alapul a megteremtésében. Gyönyörű volt.

Majd őt követte a társa.

Egymást kergetve, magasabbra és magasabbra emelkedve játszottak, mint egy játékos testvérpár. Nem voltak már kicsik, de amikor kilépett utánuk az anya farkas, hirtelen sokkal apróbbnak tűntek egy kifejlett egyedtől. Már ha beszélhetünk ilyenről egy teljesen kitalált jelenségnél, ami valójában nem is létezik. Mint ahogy én se.

Az anya jelenléte mit sem változtatott a hangulaton. A két fiatalabbat egyáltalán nem zavarta, csak én lepődtem meg egy kicsit, amikor az megállva, végigmért és felmérte, hogy veszélyt jelentek-e. Kihúztam magam és a szemébe néztem. Mindennek ellenére csak tudomásul véve jelenlétem, elfordult és kocogásban egy ellentétes irányba indult. Először ne értettem, hogy miért tett így, ám az utána kilépő, valószínűleg apa farkas és a három kis kölyök előugrása mindent megmagyarázott.

És mind játszottak. Élvezték, hogy együtt lehetnek.

Aztán a tóból kilépett egy gímszarvas bika. Méltóságteljes és nyugodt volt, de érezni lehetett, hogy könnyed, gondot nem ismerő ma este. Kimértem elindult felém, miközben párja, egy kecses ünő lépett elő. Ahogy egymás mellé kerültek, vágtában folytatták útjukat irányomba, majd az utolsó pillanatban felszálltak.

Mosolyogva fordultam utánuk, de egy kisebb csobbanás visszafordított a gyűrűző víztükörhöz. Egy nőstény medve és aprócska bocsa várta, hogy a kisebb testvér felérjen hozzájuk. A pici megcsúszott és nagyot csobbanva pottyant vissza, egy pillanat múlva viszont, már anyjával és bátyjával járhatta újra az örömtáncot.

Igen. Mindezt én alkottam. Mert fáj. Mert nem maradt nyugtom. Mert szomorú voltam. Mert elkeseredtem és képtelen voltam tovább lépni.

A vízcseppek lebegtek körülöttem. Azok a vízcseppek, amiket a farkasok, szarvasok, medvék, rókák, nyulak, vidrák hagytak maguk mögött. Mint a csillogó könnycseppek. Lám, nem is kellett sírnom. Ők megtették helyettem.

Elszorult a szívem. Ahogy elnéztem őket, eszembe jutott, hogy régen még én is így éreztem. Könnyed, egy estére gondnélküli életem volt. Minden csak egy pillanattól függött. És ez az egy pillanat el is suhant. Akár a csillagos éjben egy üstökös. Az az élet sincs többé. Azok az érzelmek sem köszöntenek már reggelente. Csak felébredek és eszembe jut, hogy ma már nem nézhetem őt. Nem érezhetem az illatát, nem sütkérezhetek melegében, nem mondhatom neki, hogy jó reggelt. Mert ő már elment. És ez, részben, az én hibám is.

Egy könnycsepp kiesett a szempilláim korlátján.

Minden megdermedt. Az állatok, azok a csodás, éteri lények, mind megfagytak és rám meredtek. Szemükben a félelmet, riadalmat és aggódást fedeztem fel. Ahogy az az egy csepp utat tört magának régóta könnytelen arcomon, ők fájdalomtól gyötrődve rándultak össze és sikoltottak fel.

-   NE! – kiáltottam.

Mind, egy lényként fordultak el tőlem. A tó felé rohantak, menekültek előlem. Tőlem. Én voltam számukra a szenvedés. Aki megtestesíti, a rosszat és elpusztítja a családjukat.

-   NE! Ne menjetek el! Kérlek! – nyúltam utánuk, de ők csak mind sebesebben és gyorsabban siettek menedékük felé.

Majd egyszerre, egy hatalmas csobbanással tűntek el szem elől. Karom még mindig utánuk nyújtózott. Csak most vettem észre, hogy amíg utánuk lendültem, térdre roskadtam és beesett vállakkal támaszkodtam a földön.

-   Ne… – suttogtam, mely vége egy erőtlen sóhajtásban végződött.

A tó, amiből születtek, hirtelen felszívódott, eltűnt. Nem maradt belőle semmi, csak a föld, amit azon nyomban benőtt a fű. Átfonták, nem engedték, hogy lássam a helyét a még nemrég volt víznek, ami örvendeztetett, de cserbenhagyott.

Karom összerándult, fejemet már nem tudtam megtartani. Néztem az előttem zöldellő füvet, ami kedvesen simogatta kezem. Hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy könnyeim nem vettek elégtételt egyetlen eggyel. Mindkét szememből, akár egy gyenge, de hosszan tartó eső, folyamatosan peregtek az ízelten cseppek. Felcsuklottam.

Egyidejűleg mondták fel a szolgálatot combjaim és tört ki belőlem a zokogás, amint leejtettem felsőtestem az eddig térdeplő lábszáraimra. A füvet érintő kezem önkénytelenül is ökölbe szorult. Rázott a zokogás és semmi módon nem tudtam abba hagyni. Nem sikerült, pedig annyira akartam. De nem ment.

A kedvesen nyugtatni próbáló fű, minden átmenet nélkül növésnek indult. Lassan, de biztosan körbefont, puhán tartva ölelt át, megvédve a külvilágtól, ami bármikor lecsaphatott rám. Pár perc elteltével már csak annyit éreztem, hogy eltűnik alólam a talaj és a növények sima, mégis lágy bölcsőt készítettek nekem magukból, amik egészen vállamig körbevontak. Mint egy drága, anyai ölelés.

A szellő vigasztalóan simogatta arcom. A zöld kis levelek folyamatosan meg-meg érintettek, akárcsak azok a drága ujjbegyek, amik még pár éve kezemre fonódtak, óvatosan végig simítottak.

A víz és a tűz elmenekült tőlem. Nem tudták felvenni a versenyt a bennem uralkodó szomorúsággal. Elhagytak. Ha egy kis időre is, de itt hagytak. Csak a fehér Hold maradt nekem, ezüst sugaraival, a levelek és növények és a szelek, minden szeretetükkel. Ők nem menekültek, nem hagytak magamra, velem maradtak. Nem riadtak meg tőlem. Nem rohantak rögtön másik irányba.

 

Nekem ők voltak azok, akiknek aztmondhattam: köszönöm!

Éjszaka/IV.

Fekete Alkonyat

 

Nos, ez az egész dolog úgy kezdődött, hogy már viszonylag rendbe jöttem és drága „fogdmegem” kegyeskedett kiengedni kalitkámból. Komolyan mondom, egy szadista az a férfi… hagyta, hogy egy bő másfél hónapig csak az ágyban feküdjek!

Mivel már járkálhattam fel-le az egész házban – ami szerintem inkább felelt meg egy kúriának, vagy kastélynak… kinek mi – felfedeztem, hogy az öccsén kívül még van három lánytestvére és hét bátyja. Magyarán, összesen kilencen voltak fiúk, s mindjük közül ő volt az ötödik legidősebb a sorban. Egészen meglepődtem, hogy ennyin vannak egy házban, ráadásul az idősebbek – és különös mód még fiatalabbak – párjai is beköltöztek ebbe a „házba”. Akkor emiatt mondta, hogy már nem lenne máshol aludnia…

Amin viszont igazán felhúztam magam az az volt, hogy nem engedtek el. Bár már felgyógyultam és mit sem csináltam egész nap, mint untam a fejem – még a főzésben és takarításban is besegítettem! – ebben a kérdésben valahogy csak egyirányú volt a kommunikáció. Fogalmam sincs, hogy miért, de valahogy nem akartak hazaengedni. Bár felötlött bennem, hogy ebben az ügyben benne lehet a keze valamelyik ikernek, ezt mégis elég hamar elvetettem.

Először is, ha a kisebbik játszott volna szerepet a döntésben, ő előbb koncolna fel, mintsem épen elengedjen. Ha az idősebbről beszélünk, ő szívesen megszabadulna tőlem: szabad lenne végre valahára az ágya! Jó anyám…

És ami már csak olaj volt a tűzre, az egy jelenet volt, amit konkrétan az orrom előtt adtak elő a szerelmes párok. Szerintem bemutatót tartottak a bensőséges szerelmi apparátusok lezajlásáról, de ki tudja… az egyik nővér azt mondta nekem, hogy ők tulajdonképp ki nem állhatják egymást… nekem nem úgy tűnt. Én még mindig azon az állásponton voltam, hogy jól meglesznek együtt, ezért meg is kértem az egyik szingli húgit, hogy szorítana-e helyet nekem a szobájában. Eddig még semmi hiba, minden rendben ment. De, ami ezután jött…

Már tökéletesen berendezkedtem, Liz segített elpakolni az eddig kölcsönzött ruháimat, ugyanis amiket kaptam, azok az ő kevésbé fontos és drága cuccaiból állt össze. Valamilyen csodás módon minden méretünk egyezett: láb-, mellkas-, derék- még a nyakméretünk is! A különbség csak az volt, hogy neki vörös göndör haja volt, és egy leheletnyivel keskenyebb csípője, nem úgy, mint nekem. A személyiségünk viszont tényleg Fény és Sötét. Ő sokkal nyitottabb és kislányosan lelkes volt, míg én visszafogottabb és rejtőzködő. Hát hiába, én mégis csak egy másik faj vagyok…

A baj leginkább akkor kezdődött, amikor a szobában fürdés után öltözködtünk át pizsamába – igen, nála kaptam rendes alvó ruhát. Egy szál pizsama felsőbe és bugyiba voltam, amikor – minden átmenet, kopogás, szólás nélkül – berobbant a szobába Adrian. Liz sikítva ugrott hátra egy métert, maga elé kapva a lepedőt, míg én csak a nappali pólómat húztam magam elé és többre nem is futott tőlem, mint egy gyenge kis megszeppent arcot vágni. Ugyanis Adrian – a barna szemű „szörny” – dühöngve vágtatott felém, megjegyzem, ordítva.

-             Mit keresel itt? Miért vagy ebben a szobában és mégis miért mentél el? Ki mondta neked, hogy ebben a szobában fogsz aludni?! Most azonnal húzol vissza az enyémbe, vagy lábadnál fogva vonszollak keresztül a házon! – mit ne mondjak, elég félelmetes látványt nyújtott vöröslő halántékkal, tajtékozva a dühtől.

Én azonban már félelmetesebb látványban is részesültem a múltban. Az utolsó mondata pedig bennem is lángra lobbantotta a düh száraz fáját. Egyáltalánb nem úgy hangzott, minthogyha csak elsorolta volna kevés mondanivalóját, sokkal inkább hangzott utasítások tömkelegének. Az egyetlen dolog, amit én sosem bírtam az életemben. Engem aztán senki sem fog irányítani!

-                      Mégis, kinek képzeled te magad, hogy csak így megmondod nekem, hogy mit csináljak? Nem vagy te a teremtő Anyám, aki megparancsolhatja nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Erre rajta kívül már csak a férjem lesz képes! – vágtam a fejéhez villámokat szóró szemekkel és ott, akkor, elfelejtettem, hogy én egy szál alsóneműben állok előtte.

Ellenkezésemmel és dühöngő hangnememmel viszont csak segítettem lángra lobbanását már amúgy is gyilkos dühének. Nos, és nem volt valami gyengéd, azt bárki elhiheti.

-                      Hát jó. Ha így állsz hozzá a dologhoz, akkor az sem érdekel, hogyha közben megfojtod magad, de te nem fogod megmondani nekem, hogy mit ne tegyek! – morogta szinte állatias effekttel hangjában.

Egy pillanatra meglepődtem, hogy ő ilyen produkálására is képes, de aztán ennek helyét átvette a kétségbeesett düh és szégyen érzése. Ugyanis – húga félig sikító ellenkezésére is – lehajolt és kilökve talpam alól a talaj a tára dobott. Ez valami szokás a család tagjai közt? Bár az öccse valahogy puhábban tudta ezt produkálni… az ő vállai túlságosan is fájtak mellkasomnak.

-                      Tegyél le! Most azonnal tégy le, vagy megesküszöm rá, hogy miszlikbe marcangolom a hátad a pólóddal együtt! – kezdtem el verni a hátát és csépelni lábammal a hasát. Igen, csak a hasáig ért a lábam…

-                      Csak rajta! Addigra már úgyis odaérünk! – válaszolt ugyanabban a hangnemben. Aztán fogta magát és végig hurcolt a még éber, egész házon!

Tudni kell azonban, hogy Liz szobája a nyugati, míg Adriané a keleti szárnyban fekszik. Egyszerűbben: az egész ház népe látott engem végigcipelni az emeleteken, folyosókon é lépcsőkön, akár egy pár kilós, ficánkoló krumpliszsákot. De ugyan, mi lenne ez nekem? És itt jön az a fontos „de”: a bibi csak az volt, hogy nem volt rajtam nadrág. Teljes fejem egy nagy, vörös labdát képezett, mire beértünk a szobájába és ledobott az ágyra.

Fájlalva a mellem és a lábam emelkedtem félig alkarra és néztem, ahogy ideges fel-alá járkál. Nem szóltam semmit, helyesebbnek láttam hallgatni. Majd az ütemes dobbanásokkal díszített csöndet egyszer csak csattanva törte meg hangja, amely még mindig egy veszett vadéra emlékeztetetett.

-                      Mégis, mit képzeltél?! Ki kért meg rá, hogy menj át Liz szobájába? – rontott nekem újfent ordítva.

-                      Én! Mégis ki más? – vágtam vissza ugyanúgy, ugyanolyan hangnemben, mint ahogy ő is szólt hozzám. Ha ő úgy, én így.

-                      És mégis miért? Ki a fene könyörgött neked, hogy légy már oly szíves és költözz át?  – ostorozott erősen gesztikulálva újabb kérdésével.

-                      A kis folyosós jelenetek azzal a lánnyal, és képzeld el!, elég információt adott arra, hogy felfogjam, ma egy másik szobában fogok aludni! És, ha hiszed, ha nem, minden rendben ment addig, amíg be nem törted az ajtót, mint egy megveszett vadkan és ki nem cipeltél! – térdeltem fel az ágyban.

-                      És mégis, honnan vetted, hogy ma el kell menned egy másik szobába? Hát nem érted?! Ebben a házban csak az én szobám üres! – lépett közelebb nekem pedig hirtelen eltűnt a haragos kifejezés az arcomról és helyette a megértés és félénk megszeppenés vette át a helyét. – Tehát azt mondod, hogy úgy láttad a legjobbnak, ha magamra hagysz! Micsoda egy… - a végét már nem volt kedvem meghallgatni, életemben m ár sok mindennek hordtak el, így most is a szavába vágtam.

-                      És ezért, muszáj volt megszégyenítened az egész család előtt? Mégis, kinek képzeled te magad, hogy ezt megtehesd? A hitvesem vagy, vagy mi? Nem vagy az apám, ha még nem tűnt volna fel! – ugrottam fel állásba, hogy egy magasságban legyen a szemünk. Arcunkat csupán egy arasz választotta el egymástól, de ez a nagy vita hevében fel sem tűnt.

-                      Még hogy megszégyenítés! Látott már más is fehérneműben, nemde? – kiabálta vissza, érezhető gúnnyal a hangjában. Szavai mély sebet vágtak szívemben. Nem tudom mit hallott rólam, de ezt tőle nem vártam volna…

-                      Nem, gondold el, hogy nem! Erre te, jössz ide nekem azzal, hogy milyen normális dolog az, hogyha egy kívülállót csak úgy körbe mutogatunk hátsóval mindenkinek, hogy: Nézzétek, ez itt a vendég! Hát igen, nekem is nagyon tetszett! – ordítottam vissza könnyeimmel küszködve. Bár úgy nézett ki, ez őt, cseppet sem zavarja.

-                      Fejezd már be ostoba nője! – lökte oda, mintha csak magához beszélne. Ezzel már végleg betelt a pohár. Lemásztam az ágyról és az ajtó felé vettem az irányt. Egy perc sem kellett hozzá és már felkaromon éreztem fájdalmasan szorító ujjait. – Mégis mit képzelsz, hová mész?

-                      Mit gondolsz, hova? Nem érdekel! Akár a padlón is elalszom, csak ne kelljen egy szobában maradnom veled! – üvöltöttem egyenesen az arcába, amin megint eláradt a méreg torzító ereje.

-                      Na, azt már nem! Nem kell, hogy tessék, de te ma este itt maradsz! – küldött vissza az ágyba egy erőteljes lendítéssel. Ha feleennyire lennék edzett, mint most vagyok, biztos, hogy gerinctörés lett volna a vége. Így azonban meg sem várva, hogy visszaessek az ágyba, kipattantam a földre.

Ennek a vége az lett, hogy előttem teremve megint csak visszalökött, de ekkor már lefogott és nem engedett megszöknöm.

-                      Ha nem hagyod magad, ki foglak kötni! – figyelmeztetett, de én nem hittem neki. – Te akartad…

-                      Ne! Fejezd be! – hánykolódtam, de ez nem állította meg abban, hogy csuklóimat az ágytámla rácsához kösse a baldachin függönyének egyik kötőjével.

Végezve munkájával ott feküdte, karom a fejem fölé kötözve, akár egy rab kurtizán. Ezután csak hosszan végigmért, amitől az összes vér kifutott a fejemből és az ajkaim méreg-vörösek lettek. Ujjaim kiroppantak és hangosat vijjogva, akár a támadni készülő héja, megint csak hányni-vetni kezdtem magam. Mit sem törődött vele.

Csak rám dobta a takarót, majd befeküdt mellém. Később persze inkább abba hagytam a sikoltozást, nehogy miattam ne tudjanak aludni a többiek, de ugyanúgy rugdalóztam és vertem az ágyat minden egyes percben.

Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.

 

 

 

 

Hát itt lenne az újabb fejezet :))

Remélem meg lehet érteni és élvezhető lett >.< ha nem, csak egy megoldás van: írd meg kommentbe/vágj vele fejbe, és én fogadom szívesen xP Úgyis most mazochista hangulatban leszek egy ideig, úgyhogy ne kíméljetek! :DD

Várom a szidásokat >.< remélem kapok is...

Puszil mindenkit a mostanság szörnyen romantikus:

(: Lizi :)

 

ui: azért ne ijedjetek meg xd

Éjszaka/III.

Fénytelen éjjel

 

És úgy tűnt tengernyi kérdéseimre a válaszok sokat váratnak magukra.

Azonban egyvalami kiderült. A barna szemű „szörnynek” az régebben emlegetett öccse az őt tökéletes mása – éppen csak a szemük színe különbözik. Na meg persze teljes jellemükben eltérnek egymástól: míg a „szörny” általában nyugodt, gúnyolódva kedves, addig drága öccse forrófejű és meg van a maga vakmerő személyisége. A két testvér Ég és Föld, mégis, úgy néznek ki, mint két, egymás után legyártott baba: még a bőrük árnyalat sem változott sokban. Persze, mondom ezt én, aki kettejüknek még a hajszálszínében is kritikát talál…

És mindezt mesélem én, aki eleddig még sosem alkotott kritikát senkiről. Komolyan mondom, mindenestül kifordultam magamból. Miért? Hát az egy igen érdekes történet…

Nem csak egyik pillanatról a másikra történt meg ez a változás, inkább mondanám egy hét eredményének. Hát igen, már egy hete hiányzok a suliból… kinek is? Mindegy is kinek. Gondolkodok rajta, mintha annyira hiányozna az intézmény… na, persze! De most nem is ez a lényeg.

Az egész egy – viszonylag – csöndes, elrabolt estémen kezdődött. Valójában ez volt az első itteni estém, amikor eszméletemnél is voltam. Egy kicsit feszéjezve éreztem magam, de ami a legjobban zavart az a bennem uralkodó nyugtalanság volt. Eddig még sosem éreztem ennyire idegesnek magam, ahogy megláttam az alkony első előjeleit. Egészen idáig megkönnyebbüléssel töltött el, amikor láttam, hogy nemsokára nyugodtan sétálhatok az én világomban. A világomban, amit a Hold termékeny úrnője csak nekem teremtett, hogy hideg fejjel közlekedhessek benne. De ezúttal nem vártam annyira a sötét eljövetelét, mint azelőtt. Miért? A válasz egészen egyszerű.

Tudtam, hogy aznap este is be fog jönni hozzám. Hogy honnan, nem tudom, csak egyszerű női megérzés. Bár ezen kívül is minden okom megvolt feltételezni, hogy nem fogja kihagyni az alkalmat arra, hogy újból ”meglátogasson” a saját szobájában. És végül igazam is lett.

Olyan kilenc óra körül, a barna szemű „szörny” halkan lopakodva nyitott be hozzám. Először észre sem vette, hogy nem alszok. Egy hang nélkül settenkedett oda az ágyhoz, de amikor éreztem, hogy mögöttem az ágy besüpped, megfordultam, igaz, nem minden fájdalom nélkül. Ő ekkor meglepve állt meg a mozdulatban – térde félig az ágyon, fél kezével az ágyat nyomta, másikkal a fekvőhely oszlopába kapaszkodott.

-                  Jó estét, Pillangó! – a furcsa hangnem most sem kerülte el a figyelmem, azonban nem szóltam semmit. Csak kutatva méregettem. – Nem tudtam, hogy még ébren vagy. Mondd csak, te nem szoktál éjszak aludni? – ráncolta viccelődve a szemöldökét én viszont kifejezéstelen arccal figyeltem. Jobb esetben minimum elmosolyodok rajta, de most valahogy ez nem sikerült.

-                  Neked is. Nem, nem szoktam. – rendült meg az ajkam széle egy kicsit, de elegendő erő volt bennem ahhoz, hogy visszatartsam. – Mondd csak, mióta vagyok már nálatok? Úgy értem, nem emlékszem, hogy melyik nap rabolt el a drága öcséd. – fejtettem ki szélesebben egy enyhe kis keserűséggel a hangomban.

-                  Négy napig feküdtél eszméletlenül. – ült le félig törökülésben, bal lábát lógatva, az ágy szélére. Szívesen lelöktem volna, élvezettel hallgatva a fájdalmas eredményt, de fékeztem a vágyaimat.

-                  Hm. – feleltem tömören, mire ő csak fél karjára ereszkedve egy hatalmas párnára dőlt, miközben végig a szemembe nézett. Gyanakvóan követtem a lassú mozdulatot.

„Álnok hazudozó.” – fogalmazódott meg bennem a durcás gondolat. Bár lehet, ezt is csak azért találtam ki, hogy legyen mivel távol tartanom magam tőle. Ugyanis, mint későbben kiderült, ez eléggé nehezen ment nekem.

-                  Ugye nem akarsz megint velem aludni? Csak mert akkor miszlikbe szaggatlak. – kijelentésemre valódi boldog mosoly terült el képén és ragyogóan felnevetett.

-                  Milyen kedves! Minél távolabb akar tartani magától, nehogy hozzáérjek! Nos, kedves kicsi lány, egy ujjal sem nyúlnék szemérmes kis testedhez, és ami az alvást illeti: mégis hol máshol aludhatnék? A házban már minden ágy foglalt. – csak én képzelődtem, vagy az utolsó kijelentése tényleg elég kétértelmű volt?

-                  Csak hogy tudd – kezdtem bele hegyi beszédembe, minek szónoklása alatt alig bírtam visszafogni magam, hogy neki ne ugorjak. –, nem vagyok kislány! Először. Másodszor: attól félek a legkevésbé, hogy valaha is hozzám érsz! Tudd meg, hogy mire csak a gondolat megfordulna fejedben, már rég halott volnál! – és még hosszú sorokban folytattam volna, amikor összetéveszthetetlen mély hangon félbe szakított.

-                  Igazán? Akkor hogy nem vagyok még koporsóban? – mosolygott földöntúli szépséggel. Hirtelen megakadtam a szóáradatban.

Hol is tartottam? Halál vagy valami ilyesmi? Nem tudom, nem vagyok képes emlékezni. Fordulj már el, ostoba szörnyeteg, ne gátolj már a gondolkodásban! – zsörtölődtem magamban, azonban kívülről csak mélyen megdöbbent tekintetem látszott. Aztán minden átmenet nélkül megtört a feszült csönd és hangosan mulatva felnevetett.

-                  Nyugalom, csak vicceltem! De muszáj volt látnom a reakciód! Olyan aranyos! – fordult át hátára és folytatta a nevetést. Hirtelen nagyon dühös lettem.

„Szóval csak játszottál velem?” – a gondolat nyomán minden eddigi akaraterőm felperzselődött és már nem voltam ura saját ajkamnak.

-                  Menj a Pokolba! Az ördögök tüzes vassal égessék bőröd és parázson fürdessenek minden egyes éjszaka, hogy aztán minden reggel vöröslő patakok fessék csíkosra tested! És én minden este kárörvendően rád nevetek! – csúszott ki szájamon a hosszúra sikerült szidalom.

Bár nem gondoltam komolyan, ajkaim vörösbe fordultak, és ujjaim újfent kiroppantak. Hangomból megmagyarázhatatlan düh ütközött ki, amit még eddig senki sem tévesztett össze. Ő viszont csak abba hagyta a nevetést és gyengéden megsimogatva arcom kedvesen rám mosolygott. Meglepetésemben piros rózsák jelentek meg arcomon.

-                  Ugyan már, csak egy ártalmatlan kis hazugság volt. Ne vedd annyira komolyan! Vagy tényleg örvendve fogsz a hullám fölé hajolni és szétcincálni? – kérdezte jóatyai elnézéssel hangjában. Pontosan olyan volt, mint a türelmes édesapa, aki csínytevésen kapott kisgyermekét dorgálja békítő szóval. Borzongás futott végig a gerincemen ennek hallatára.

-                  Ilyet sohase mondtam. – komorultam el hirtelen. Szeme egyszerre csak felcsillant, bár nem tudtam eldönteni, hogy milyen rendkívüli fény is sejlett fel égetően barna szemeiben, de láttára bizseregni kezdtek az ujjbegyeim.

-                  Akkor szót se többet róla! – húzta végig gyorsan mutatóujját az állam vonalán. Azon a részen kifejezetten érzékeny voltam, ezért futó mosoly terült szét az arcomon egy másodpercre. Persze ő ezt aligha láthatta, ugyanis rögtön felpattant az ágyról. Kíváncsian néztem utána. – Hoztam neked hálóinget! – kezdett el kotorászni egy komódban.

Ennek hallatára egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Szótlanul figyeltem, ahogy felegyenesedve kiemel egy szinte teljesen átlátszó fehér ruhakupacot a sötétben feketének látszó diófa ládából.

-                  Itt is van! – lépett volna közelebb, de ekkor hirtelen – nem is tudom honnan merítve annyi akaraterőt – kipattantam az ágyból és a másik oldali falhoz húzódtam. Értetlenkedve méregetett. – Mi a baj?

-                  Nem fogsz rávenni, hogy felvegyem azt a valamit! Én aztán soha! – néztem viszolyogva a szinte semmi kis ingre, ami – hosszúságát tekintve – inkább volt köntösnek nevezhető. Még hogy én, ilyenben? Soha! Ebbe normálisan futni sem lehet!

Tiltakozásom látva, csaknem nevetve elmosolyodott.

-                  Ugyan már! Akkor miben akarsz aludni? Talán meztelenül? – kérdezte, majd lerakta az ágyra a fehér, anyag kupackát. – Amíg átöltözöl, kimegyek. És ne ijedj meg, találsz mellette fehérneműt is! – szólt még vissza az ajtóból, majd a súlyos bejárat halkan kattanva adta tudtomra, hogy éjjeli „látogatóm” csöndesen várakozva áll az ajtó előtt.

Pár másodpercig kételkedve méregettem az ellenséges ruhadarabot, de utána, ahogy meghallottam, hogy valami kaparászni kezd az ajtó túloldaláról, rávetettem magam a fehér, kifejezetten finom anyagból készült hálóruhára.

Miközben egymás után vettem le ruhadarabjaimat, észrevettem, hogy a fehérnemű alatt csak egyetlen egy, picike alsóneműt ért. Már csak annak is a gondolatára, hogy én ebben fogok aludni, vöröse fordult át amúgy egészen fehér arcom.

Éppen hogy végeztem, egy udvarias kopogás szakította meg a beállt csöndet.

-                  Bejöhetek? – hallottam tompán a kintről beszűrődő hangot. Szívem érthetetlenül nagyot dobbant és torkomban egy kis csomó keletkezett. Nem értettem magam, amint az ágy mellett állva, kezemben ruháimmal nem szólok semmit. De aztán összeszedtem magam és egy viszonylag normálisra sikeredett „Gyere!” hagyta el ajkaimat. Az ajtó lassan kinyílt, majd ő is megjelent benne. Kutatva mért végig, éppen csak egy pillanattal hosszabb ideig, mint azt kellett volna, majd megszólalt.

-                  Jól áll. – hangja valahogy most másfajta színben csengett. Mintha egy kicsit karcos lett volna. Kijelentését inkább figyelmen kívül hagytam és egy másik, sokkal inkább fontosabb téma taglalására törekedtem.

-                  Hová tegyem a ruháimat? – emeltem meg egy kicsit a kezemben tartott, sebtében összehajtogatott cókmókomat. Szeme eddig valahogy a szoba falain cikázott, de ahogy feltettem a kérdést visszatalált a szememre – kizárólag csak a szememre.

-                  Add csak! – lépett közelebb hozzám gyorsan. A hirtelen megváltozott térközváltozás meglepett és először nem tudtam odaadni a pici csomagot, de amint felnézett fekete íriszeimbe a ruháról, kezeim már kevésbé szorongatták olyan görcsösen a meggyűrt pamutot. Amint ki tudta venni kezemből a szennyesemet egy bocsánatkérő mosollyal hátat fordított, és otthagyott egyedül. Mintha csak az előzőekért kérne elnézést. Pár percig szótlanul vizslattam az ajtót, de miután már felfogtam, hogy úgy itt hagyott, mint kimúlt kóbor kutyát a járókelő, megpördültem tengelyem körül és visszamásztam az ágyba.

Sértetten fúrtam arcomat a párnába és kezdtem el harapdálni a kispárna csücskét. Nem, nem idegbetegségben szenvedtem, egyszerűen csak ezt csináltam, hogyha feszült voltam valami miatt.

Némán kuporogtam a hatalmas ágy közepén, csendben bírva, ahogy a pár percre eltávozott fájdalom most okozatosan tolakodik be eddig is zavarosan kavargó elmémbe. Megértve a kínos helyzetet mélyen elszégyelltem magam. Belegondolva, hogy az előbb csak úgy, pikk-pakk hagytam, hogy játszadozzanak velem, elszörnyedten néztem a fehéren világító vászonra. Fel nem tudtam fogni, hogy viselkedhettem ennyire lehetetlenül ostobán. Kész idióta vagyok.

Hosszas önostorozásom közepette nem is figyeltem arra, hogy mi folyik eközben körülöttem. Fel sem fogtam, hogy az ajtó kinyitódott és egy sötét alak somfordál vissza a szobába. Minderre csak akkor ébredtem rá, amikor az a bizonyos sötét valaki bekúszott mellém az ágyba és karjait derekamra fonta.

Meglepetésemben kővé merevedtem.

-                  Nehogy sikíts, csak én vagyok. – kuncogta fülembe egy oly ismerős férfihang.

-                  Minek sikítanék? Mi vagyok én, ostoba liba? – tettem fel a kérdést, de csak annak elhangzása után jöttem rá, hogy tulajdonképpen igen, teljes mértéken az voltam.

-                  Nem tudom. A legtöbb lány így tenne, ha megtudná, hogy ott vagyok a közelében. – lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de a hangjából érezhetően sütött a keserűség érzése. Kíváncsi lettem volna ennek okára, de ekkor gyorsan témát váltott. – Annyira el voltál gondolkozva, hogy észre sem vetted, amikor benyitottam. Csak nem azt hitted, hogy nem jövök vissza? – hangjából csak úgy sütött, hogy rendkívül szórakoztatónak találta ezt a meggyőződésemet.

-                  Ne nevess már! Teljesen meg voltam győződve róla, hogy nem jössz vissza! – mérgelődtem karba font kézzel. Ő erre csak még erőteljesebben kezdett el nevetni, s alattunk rázkódott az ágy, értsd – bármilyen meglepően hangzik - félig-meddig próbálta elfojtani röhögését.

-                  Ugyan már! Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. – húzott még szorosabban magához, szinte már birtoklón. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy valójában ő már egy bő három perce engem ölel. Egész fejem belepirult a gondolatba. Még szerencse, hogy a Hold erre az éjszakára egy termetes felhő mögé bújt és ő semmit sem látott lányos zavaromból.

-                  Pedig már reménykedtem. – morogtam mintegy figyelemelterelésként az általa kialakult helyzetről. Ez a megjegyzésem viszont még egy nevetéssorozatot eredményezett, amitől olyan érzésem támadt, mintha vízágyban lebegnék.

-                  Tegyél le róla! Tőlem bizony nem válsz el olyan gyorsan! – fújta édesen a fülembe, miközben rajtam végig futott a borzongás.

„Oh, Holdanyám, csak ettől ments meg! Ne engedd, hogy belé szeressek!” – fohászkodtam némán magamban, teljesen reménytelenül. Nagyon is úgy nézett ki a helyzetem, hogyha ezt továbbra is így folytatja, nem maradok teljesen érzéketlen rá nézve.

És milyen igazam volt! Legalábbis a semlegességem kérésében.

Egy hónapra rá mérges gyűlölettel néztem minden egyes találkozásunkkor a szemébe.

 

 

 

'Hayo mindenkinek! :DD

Elnézést a késlekedés miatt, remélem azért örültök, hogy van új :)) már aki olvassa...

jó, tudom, hogy negatív vagyok, de annyira jól esik kimondani xDDD

További szép napot, fűszerezve jó sok hororral!:D Bár ez úgy hangzott, mntha ez a történet annyira "horrorisztikus" volna, tulajdonképp ez egy romi sztori... mit is vagyok úgy oda?

Nya, miindegy, Lizi-fajta hülyeségmentes napokat kívánsok! xd